Láttatok-e, urak, szarvon-kötött tulkot,
Mészáros kezében feje fölött sulykot,
Ki mint hányja-veti halál előtt magát,
De nem kerülheti az mészáros bárdját.
/Töredék/
A históriás ének középkori magyar nyelvű irodalmunk legsajátosabb és egyik leggazdagabban virágzó műfaja volt. Gyökerei vissza nyúlnak az ősköltészetbe, a törzsszövetség, a barbár katonai demokrácia korába, ahol még ez a műfaj jelentette és képviselte csaknem kizárólag a népi, nemzeti epikát. Témáit a mindenkori történeti események, csaták; bajviadalok, népszerűsítésre váró vitézi tettek, nemzeti és egyéni tragédiák szolgáltatták. Művelői kezdetben regösök, jokulátorok, később ezek utódai, az ún. vándorlantosok, vándorénekesek voltak.
A könyvnyomtatás előttről, sajnos, kevés emlékünk maradt ezekből az énekekből. Mivel kéziratban és szóbeli hagyományozódás útján terjedtek, úgyszólván teljesen elkallódtak, másrészt aktualitásukat elvesztve a népi emlékezet sem tudta őket évszázadokon keresztül megőrizni. A magyar nyelvű könyvnyomtatás megindulásával (1531 azonban némileg megváltozott a helyzet. Különösen a század második felében egyre több históriás ének jelent meg nyomtatásban, és ha ezek közül sok el is veszett, ma mégis félszáznál többet ismerünk belőlük. Részint ezért, de még inkább a történelmi helyzet sajátos alakulása miatt a XVI. századot szokás e műfaj virágkorának nevezni. A török megszállással állandósult várháborúk, csatározások rengeteg témát kínáltak az énekmondóknak. A török túlerővel élet-halálharcát vívó és ugyanakkor belső válságokkal küszködő magyarságnak nagy szüksége volt lantosainak buzdító, fölrázó szavára, vitézi tettekkel való példálódzásra, a nemzeti öntudat ébrentartására és ápolására. Énekmondóink, tudjuk, ennek az igénynek becsülettel eleget tettek.
Szerepük és működésük jelentős a magyar költészet történetéhen. Évszázadokon keresztül ők voltak a humanista és klerikus műveltségen kívülrekedt nép történelmi tudatának formálói, alakítói. Ez a nép, beleértve sokszor a főurakat is, jóformán csak annyit tudott nemzete történelméről, ősei dicsőségéről, amennyit énekmondói szájából hallott. A hivatalos krónikaszövegek, ma történelmi kútfőkként kezelt feljegyzések, emlékiratok, már a maguk korában sem jutottak el hozzá. Számottevő olvasóközönség egészen a XVI. század végéig nem is alakulhatott ki. Ez a sajátos helyzet magyarázza, hogy középkori irodalmunk különféle műfajai zömmel verses formájúak. A köznek szánt irodalom csak a fülnek szólhatott, nem a szemnek, s ez önmagában megkövetelte, hogy az egyes műveket énekelve, dallam kíséretében adják elő. Ezt a közlési formát, amit költészetünk kezdetén a hősdalköltészet, vagy históriás ének alakított ki, később a keresztény középkor vallásos költészete, majd a protestantizmus műfajokban gazdag virágzó irodalma is átvette. Így érthető, miért fordítanak még a XVI. század végén is idegen nyelvű prózai szöveget magyarra verses formában. A minden eszközzel hatni, tanítani akaró agitatív irodalom megtalálta a maga megnyilatkozási formáját, de a verses irodalomban a vezetőszerepet még jóideig a históriás ének és a másodlagos forrásokból táplálkozó történeti epika töltötte be.
Tinódi a magyar énekmondók hosszú, a pogányságba visszanyúló sorának utolsó kiemelkedő alakja. Születése helyéről és idejéről nem tudunk bizonyosat. Feltehetően a század legelején született a Fejér vagy esetleg Baranya megyei Tinódon. Nemeslevele tanúsága szerint szülei jobbmódú parasztpolgárok voltak, akik a korabeli viszonyokhoz képest jó nevelést, deákos képzést tudtak nyújtani gyermekük számára. Tanulmányait talán a fehervári vagy a pécsi káptalani iskolában végezte és itt szerezhette zenei képzettségét is.
Versei arról tanúskodnak hogy jól tudott latinul, olvasta Vergiliust, Thuróczyt és mindazokat a műveket, amelyek korának kedvelt olvasmányai voltak. Hogy mikor szánta rá magát az énekmondásra, és hogy miért éppen e zaklatott, nyomorúságos foglalkozást választotta élethivatásának, nem tudjuk pontosan. Első feltűnése idején 1537-38 körül Dombóvárott tartózkodik és balkezének nehéz sebet fájlalja. Ez a sebesülése, különösen ha keze csonkulásával járt – amire címerábrázolásából is nem ok nélkül következtethetünk (a kéz nem a markolatot, hanem a kard élét fogja) elhatározólag hathatott élete további alakulására. Mint harcra és kézi munkára alkalmatlan rokkant ember az énekmondásra adta fejét, főurak pártfogását kereste és nekik ajánlotta szolgálatait. 1541-ben már Török Bálint udvarában, Szigetvárban találjuk. Gazdája fogságbaesése után egy ideig még itt tartózkodik, majd rövidesen továbbáll és új pártfogójánál, Verbőczi Imrénél Daróvárott húzódik meg néhány hónapra. Az 1545. február 2-ra meghirdetett nagyszombati országgyűlés kimozdítja szűkebb hazájából, s mint később, Csokonai, már néhány verssel de semmi pénzzel tarsolyában ő is elindul, hogy híresebb, tekintélyesebb mecénást keressen magának az idegyűlt urak között. 1544 decemberében már Nagyszombatban írja "Az szalkai mezőn való viadalról" szóló versét. Itt ismerkedett meg Nádasdy Tamással, az akkori országbíróval, kihez élete végéig minden pártfogójánál szorosabb kapcsok fűzték. 1545-tőÍ 48-ig nem ismerjük tartózkodási helyét. Valószínűleg Nádásdy birtokán, vagy környezetében élt. Ebből az időből mindössze egy verse maradt ránk, a "Szulimán császárnak Kaszul basával viadaljáról" című, amelynek azonban szerzési helyét, szokásától eltérően, nem jelöli.
1548-ban Nyírbátorban tűnik, fel ismét, ahol ez időben nagy események voltak készülőben. Ferdinánd és Izabella embereinek Erdély átadásáról való tanácskozását július 25-re hirdették meg és Tinódi is ez alkalomra érkezhetett ide. A tanácskozás a tárgyaló felek késlekedése miatt ugyan a következő év szeptember 8-ra halasztódott, Sebestyén deák fáradozása azonban mégsem volt teljesen eredménytelen. Hazafelé már egyik legkülönb versének, a "Sokfele részögösnek" kéziratával tarsolyában lovagolt. Ekkortájt Kassán lakik, ahol Czeczei Lénárd, a város akkori kapitánya jóvoltából házat is vett magának. Már javakorabeli ember, öt gyermek apja. 1553-ban három fia: Farkas, Sándor, Károly és két leánya: Margit és Judit élt. Kassa, úgy látszik végleges otthont adott a népes családdal megáldott vándornak, helyzete, életmódja azonban itt sem vált valami rózsássá, gondnélkülivé. Bár ez időben írt verseinek zárószakaszaiban némi kérkedéssel említi, hogy "palotában" azaz kőházban írja énekeit, de azt is hozzáteszi, hogy "hideg télben", bizony "fú körmébe házában", amely elég szegényes, "füstös" is volt. Egészsége is egyre romlik, többször panaszkodik "nagy betegös voltáról". Vére azonban, itt sem hagyja nyugodni. Versei – melyeket nagyrészt most már mind Kassáról keltez – azt mutatják, hogy el-ellátogatott ő innen távolabbi vidékekre is, hogy pontos adatokat gyűjtsön históriáihoz. Az egri ostrom után pl. lement Egerbe, hogy a vitézek saját elbeszéléseiből győződjön meg a történtekről. A "Kapitán György bajviadala" is azt sejteti, hogy szerzője szemtanúja lehetett a párbajnak, annyira szemléletesek, pontosak leírásai.
Az egri históriát 1552-53 telén kezdte el írni és tavasszal fejezhette be. A négy részből álló terjedelmes művet egy folyamodvány és egy címertervezet kíséretében felküldte Bécsbe, a királynak, hogy tőle magának és utódainak nemességet kérjen. Ferdinánd meghallgatva az öreg lantos kérelmét amit Nádasdy Tamás és Oláh Miklós, egri érsek, az akkori kancellár is támogathatott – Sebestyén deáknak az énekmondásban szerzett érdemeiért címert és nemességet adományozott. A nemeslevél 1553. augusztus 23-án kelt; alighogy megkapta Tinódi, még ez év őszén egy csomó verskézirattal tarsolyában elindult Erdélybe, hogy azokat Hoffgreff György mester műhelyében Kolozsvárott kinyomtattassa. Vállalkozása, most is mint mindig, inkább kirándulásnak mint határozott utazásnak tűnik. Útjában betért Debrecenbe, keresztkomája, Török János, Bálint fia házához, hogy megverselje annak egy dévai hősi kalandját. Így keletkezett az "Enyingi Török János vitézsége" című históriás ének, "aran lábú Debrecen városában", "egy puszta kamorában", 1553-ban. Itt-tartózkodása alatt, "Erdélbe való gondolkodásában" még egy verset szerzett Jónás prófétáról, amelynek azonban csak tíz és fél versszaka maradt fenn a Lugossy kódexben, a többi elveszett. A következő állomás, nagy kerülővel, a Küküllőmegyei Bonyha, Bethlen Farkas udvara volt; e látogatás emléke "Az udvarbírákról és kulcsárokról" szóló gúnyos ének. Kolozsvárott huzamosabb ideig, talán több hónapig tartózkodhatott, mert hiszen a könyvnyomtatás az akkori időkben is elég lassan haladt és ő személyesen ügyelt fel készülő könyve minden munkájára. 1554 tavaszán jelent meg a Cronica, verseinek gyűjteménye a "minden rendbéli tudós olvasó jámborok"-nak és Ferdinánd királynak ajánlva, az utóbbinak mintegy hálából a nemesség adományozásáért. A díszes kiállítású könyv huszonegy éneket foglal magában, amelyek elé Tinódi magakomponálta dallamokat is nyomattatott. Aki egész életében végházról végházra vándorolva saját hangján szólt egy egy sereg hallgatójához, most elsőként – minden énekmondótársa előtt – az új technika nagy vívmányát a könyvsajtót vethette igénybe, hogy életművét az utókor számára is megörökítse.
A fáradt, öregedő lantosnak ez az erdélyi barangolás volt utolsó alkotói útja. 1555 március 22-27-ig még találkozunk vele Egerben, ahova szolgájával ellátogatott, de éneket már nem írt többet. Közeledni érezvén halálát, ez év őszén utoljára elindult felkeresni kedves mecénását, Nádasdy Tamást de már nem tudtak találkozni. Sebestyén deák ura távollétében elhagyatva halt meg annak – sárvári udvarházában, 1556. január utolsó napjaiban.
Hagyatéka ma is értékes, nagyrabecsült emléke irodalmunknak. Műveiből egy vajúdó, forrongó kor harccal, küzdelmekkel terhes képe és egy nyomorúságos, minden romantikájával inkább szánalomkeltő, mint irigylésreméltó költői életpálya bontakozik ki előttünk. A magyarság elszánt, életre, halálra menő küzdelmét vívja a törökkel a végeken, és a diplomáciában folyik a harc a még leplezett, de egyre inkább érezhető Habsburg-expanzió visszaszorításáért. E vallási, politikai vetélkedések zűrzavarárában Tinódi költészete következetes törökellenes irányzatával, meddő felekezeti acsarkodások helyett a nemzeti erők összefogását hirdető igaz hazafiságával szinte világít e kor irodalmi alkotásai között. A nemzet nagy problémáit egy kortársa sem fogalmazta meg olyan tisztán és félreérthetetlenül, mint ő. Ferdinánd-pártisága nem téveszthet meg bennünket. Tinódi hazája felszabadítását tartotta minden dolgok legfontosabbikának és éppen ezért oda csatlakozott, ahol erre éppen a legtöbb biztosítékot látta. örömmel uralt volna "magyar fejedelmet", de mivel ezt nem tehette, inkább a "vendég királyt" választotta, mint "szancsákot és basát".
Verseit általában elmarasztalja az esztétika, sok szó esett már formai gyarlóságairól, hanyag rímeiről, lapos, prózai nyelvezetéről. Ez mind igaz is. Tinódit olvasva azonban ne csupán erre ügyeljünk. Az élmény hitele, a régi kor eleven lehelete, a nagy szándék szuggesztivitása ragad el bennünket mindinkább, ahogy soraiba belefeledkezünk. Remek helyzeteket, remek alakokat vázol föl. Hősei a mindenre elszánt hősiesség, az önzetlen hazaszeretet örök magyar példaképei. Losonczy, Szondy, Dobó és a végvárak névtelen vitézei Tinódi énekeiben szinte eposzi méretűekké nőttek, tetteik négy évszázad távlatából is harcra, helytállásra buzdítanak. S ne feledkezzünk meg remek humoráról sem, mely a sokféle részögösről, s az udvarbírákról és kulcsárokról szóló énekekben ma is eleven, erős, népi ízekkel hat. Jobban és simábban verselő kortársait elfelejtette a későbbi nemzedék, Tinódi neve azonban éppen mert annyira összefonódott e hősi kor ideáival, él ma is. Helye ott van régi irodalmunk legbecsültebb alakjai között.
Pictures
