Láthatár. Lát. Nem lát. Nem láthat. Nem látható. Látogatható.
A láthatatlan kiállításon idén a 11.A és a 11.B tanulói jártak. A látogatást főleg az etika órához kapcsolódóan szervezem évről évre. A kis csoportokban vezetett program legfontosabb része egy egy órás út elsötétített terekben. Izgalmas a fogadótérben kialakított interaktív környezet is: kis feladatokon keresztül kezdjük gyakorolni legfontosabb érzékszervünk, látásunk hiányát. Memóriajáték különböző tapintású felületekkel, sakktábla és a braille írógép használata.
Mindeközben azon tűnődöm, hogy a hölgy, aki fogad bennünket és remek pedagógiai érzékkel vezetgeti, segíti a feladatokban a fiúkat, lányokat látássérült-e? Először eszedbe sem jutott – magabiztosan közlekedik, tudja melyikünk szólal meg, pontosan mutatja egy adott információ helyét – aztán lassan megérted: igen, látássérült. A feketére festett falak között szinte varázslónak tűnik, aki olyan tudás birtokában van, ami számodra hihetetlennek tűnik. A braille írógéppel legépelt nevünket könnyedén ellenőrzi, mire útnak indul a csapat a sötétbe, már ismeri mindenkinek a nevét. Az idei látogatók sok dícséretet begyűjtenek: pontosan érkezett mindenki, és alig van félreütés, mindenki érti a leckét.
A sötétségben eltöltött időben, mikor a „gyakorlott vak” vezeti a frissen „látását vesztett” látogatókat, megérezzük az összetartás, az érintés felelősségét és azt, hogy ez nem varázslat. Kemény munka, állandó összpontosítás, ahol a rendnek, a rendszerességnek és a bizalomnak óriási szerepe van.
A program másik pontja a frissen átadott, megújult Szépművészeti Múzeum felkeresése volt. A híres román csarnokban karácsonyi fogadáshoz készülődnek, fele csapat az ókori egyiptomi részleg felé veszi az irányt, a többiek a régi képtár képei között bolyonganak – szerencsére vezetővel. Könnyű eltévedni a múlt e távoli zugaiban, úgyhogy a szakszerű magyarázatok jól jöttek. Köszönet a múzeumpedagógusoknak!
Grodvaltné Martos Veronika |